VÉGSŐ ZOLTÁN - Rokonok hete

2006.05.26 50. évfolyam, 21. Élet és Irodalom Zene

Nagy szó, ha a fél Masada megjelenik Budapesten! Még ha nem is Masadaként, hanem egy-egy külön koncertet bemutatva a John Zorn világa iránt elkötelezett rajongóknak. Vagy talán helyesebb volna a csillagok szerencsés együttállásáról beszélni, hiszen két, egymástól független (és csak a főszereplők munkásságának közös kapcsolódási pontjai miatt rokon) zenei produkció létrejöttének tanúi lehettek, akik először pénteken Joey Baron szóló dobkoncertjére, majd vasárnap Zorn Cobra-projektjének ünnepén vettek részt, helyesebben félig-meddig közreműködtek. A közönség részvétele az előadásokban nem a hagyományos interaktív módon értendő, senkit nem vontak be tevőlegesen semmibe, de az odafigyelés és a megértés mindkét koncerten a hallgatók szellemi erejének legjavát követelték.

Joey Baron tavaly már járt a Trafóban a Killer Joeyval (ÉS, 2005/15.), korábban pedig az Electric Masadával a Mediawave Fesztiválon (ÉS, 2004/19.), ezen zenekarok mellett pedig körbejátszotta a mai dzsesszt cakompakk. A Trafó szép lassan elhozza a New York-i avantgárd legjavát, így az idényzáró koncerten sem mutatott rosszul a dobzseni. Persze hiába zseni valaki, a dob mégiscsak kettős jellemű hangszer: szükség van rá a zenekarban, de dallamon kívülisége miatt óvatosan kell vele bánni szólóban. Eredetileg Baron sem tervezte egy óránál hosszabbra koncertjét, csakhogy ez idő alatt olyasmit produkált, amivel értelmezhetetlenné tette a dallam hiányának kérdését: úgy imitált a közepesnél valamivel kisebb szerelésén teljes számokat, hogy az embernek eszébe sem jutott a zenekar többi tagját hiányolni. Joey Baron több mint dobos, ahol ő megjelenik, a tér megtelik muzsikával, pusztán ritmusaival, ütemváltásaival, gesztusaival, a jól tagolt vissza-visszatérő improvizatív elemekkel egyrészt teljes dalok illúzióját kelti, másfelől azoknál többet nyújt. A hallgató számára ismeretlen mélységeket tár fel, de mintha neki, a játékosnak is új volna az éppen aktuális élmény. A felfedezés öröme lendíti tovább játékát, a ritmus-vázra húzott invenciózus zenei szövet teljes értékűre duzzasztotta a végül két óra hosszúság környékén megállapodó szólókoncertet - és ez egyetlen dobszereléssel elővezetve az elvárhatónál sokkal több.

John Zorn látványosságnak érkezett a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe - és ez nem lekicsinylés, hanem a produkciónak az egyik kimondott eleme. A Cobra röviden nem más, mint egy testes kollektív improvizáció, bővített kamarazenekarra alkalmazva. Az anyag egyik korai mutációját 1985-ben Zorn lemezre vette, akkor olyan muzsikusokat instruált többek között, mint Bill Frisell, Guy Klucevsek, Elliott Sharp, Arto Lindsay. Azóta a világ számos pontján, többnyire helyi muzsikusokkal bemutatta már az interaktív komponálás elvén működő darabját, amelyhez külön szisztémát fejlesztett ki. Zorn (a súgó) dolga nem más, mint hogy színes lapokra írt betűk, piktogramok felmutatásával és némi karmesteri készséggel egyetlen hangszertestként kezelje a felsorakozott 12 zenészt, irányítsa az általuk képzett hangfolyamot, és összjátékra bírja őket. Az összjáték folyhat külön kialakuló szekciókban, a zenészek választhatják egymást, és folyhat egy nagy masszában, de szerepek akkor is vannak. Mindezen belül a súgó kérheti, hogy például az éppen trióban zajló muzsika egy másik trióra átcsusszanva ugyanúgy folytatódjék, vagy ugyanaz a szekció adott jelre teljesen más irányba mozduljon el. Kialakulhatnak megjegyzendő részek, amelyek motívumszerűen visszatérnek, és születhetnek a pillanatnak szóló, rendkívüli hangzásképek.

Azt hiszem, a budapesti Cobra előadásán minden megtörtént, ami a kollektív szabadzenével megtörténhet, és olyan gyanúm támadt, hogy komponálási technikák tekintetében új korszakot jelenthet ez a mű. Először is a szándék nyilvánvalóan kapcsolódik és elviekben szerves folytatása Ligeti György mikropolifóniájának, ahol a belső apró rezdülések akár a darab egészét meghatározó folyamatokat is elindíthatnak. Másrészről figyelemre méltó, ahogyan egy zenemű húsz éve úgy éli életét, hogy mindig aktuális marad a zenészek és a komponista-súgó között helyszínről helyszínre kialakuló új minőségű viszony által. Harmadjára pedig most érzékeltem először, hogy a kortárs klasszikus zene és a dzsessz között húzódó szakadék gond nélkül feloldható, hiszen dzsesszmuzsikusok játszottak a dzsessz-játékmód minden elemével megtűzdelve impulzív kortárs darabot. A hangfelvétel közel nem mond el annyit a lényegről, mint az élő koncert. És itt kerül képbe a hallgató, aki egyszerűen nem vonhatja ki magát a részletek alól, különben lemarad; és egyébként is élvezetes játék követni a súgó instrukcióit, az egyes zenészek adaptív készségéről is árulkodik, ki hogyan állja meg helyét egy olyan műben, amelynek típusával még nincsenek tapasztalatai.

Ha arra gondolok, hogy a vasárnapi este eredendően a Nigun zenekar jutalomjátéka lett volna egy meghívott külföldi vendégszólistával, csak a nem létező kalpagomat emelgethetem a zenekarvezető-gitáros Párniczky András előtt, aki a lehetőségük helyett maga mellé szervezett másik 11 zenészt, és az individualizmus legcsekélyebb jelét sem mutató produkciót választotta inkább. Ez a gesztus a magyar zenei élet gondolkodását is befolyásolja a ma születő zeneművek terén, és így az érdeklődő publikumnak is alkalma nyílt a ma zeneművészetének legtevékenyebb tagját alkotás közben megfigyelni.
(Joey Baron, Trafó, május 19.; John Zorn - Cobra, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 21.)

Vissza a cikkekhez.