Feszítsétek meg a köteleket, dzsessz a fedélzeten!
Nigun & Matt Darriau Live At Mojo Club


Hirtelen egy egészen elborult Hendrix-szólóra döbbenek, ahogy a dzsessz kaotikus virágából kidomborul az ízes gyümölcs, s fülkagylóm pereme két millimétert előrébb tolakszik a hangszórók felé. És már gerjeszti is a gitárt a combóhoz közelítve a virtuóz. Mi lesz még itt?! A végén szétveri majd a hangszert? Vagy felgyújtja?...

Tíz körül már javában gyülekeznek az angyalok és a matrózok a Kocsmában. Tollpihe cirógatja arcomat, Mosoly érkezik tatfelől – olyan rossz már biztosan nem lehet ez az este... Gyorsan egy whiskey dupla jéggel, mellé szóda... aztán a galériáról vissza a fedélzetre, a biztonságosan stabil hajódeszkára, leteszem a hátsómat Iván első tiszt asztalánál. A másik oldalamon a rezidens free-jazz mester máris mereven figyeli a színpadot, pedig a zenészek egyelőre még csak pakolásznak. De az én talpam is veri már a padlón a most még külső fül számára hallhatatlan ritmust... idebenn már jó ideje elkezdődött a koncert. De nincs ok a türelmetlenségre: a Párniczky András (gitár), Nagy Péter (bőgő), Jeszenszky György (dobok) alkotta trió, kiegészülve Matt Darriau (klarinét, szaxofon) amerikai vendégművésszel hamarosan a lovak közé csap!

Most már a karok is rákezdik a dobolászást, bólogat a fej, két centire lebegek – mit lebegek? minden ízemben remegek! – a szék felett... Biztonságosan stabil hajódeszka? A Mojo padlójának soha nem volt tán még ekkora kilengése... mert időnként heves rohamokkal támad az orkán, dagadnak a vitorlák – melyeknek bevonására a kapitány csak azért sem ad parancsot –, a toronymagas hullámok átsöpörnek a fedélzeten... Aki fél az elemek hatalmától, az bizony jobban teszi, ha a kajütjébe zárkózik, s ott próbál meg úrrá lenni a félelmén és megküzdeni a tengeribetegséggel! Aztán néha rövid időre csitul a szél – de csak azért, hogy aztán újra, kétszeres erővel támadjon. A szélcsendek alatt olykor lebukik a fej: vörös szememet befelé fordítva magamban megélem a világegyetemet, a teljes zenei univerzumot; amikor újra tombol a vihar, a testem akaratom ellenére mozdul az összes világtáj felé egy időben, belül pedig vad bukfencekbe kezd a lélegzet... Jesszus!... hogy tud itt csak úgy ücsörögni a seggén ez a sok, mitológiai energiákat rejtő, kocsmamatróz?!... Ők lennének Odüsszeusz éppen hazatért, régen elveszettnek hitt legénysége??

...egy gyors vitustáncra kérem fel a székemet.

Az imént még Hendrix-látomásom (vagy hallomás?) volt, most pedig újabb legendát idéznek elém a muzsikusaink: két óránál mintha Mr. Bird lépett volna újra a mikrofon elé... döbbenetes. A trió nyomja a jó kis alapot – a dobos időnként megnégyszerezi a tempót, csak úgy... a biztonság kedvéért –, Matt pedig játszi könnyedséggel csicseregteti hozzá a szaxofont. Bámulom az alkarján sebesen játszó inakat. Rázoomolok. Molnár Edvárd precízen fényképező szeme vagyok. Közben meg árad, egyre csak árad a csodaszelencéből ez a furfangosan megbizsergető muzsika... A dzsessz és a kelet-európai zsidó népzene előbb csak ölelkezik, majd eggyé lesz. Az eleve izgalmas zsidó dallamok itt még plusz új értelmet nyernek – gitáron és fúvósokon egyaránt. A ritmusszekció pedig teszi a dolgát: nincsen a talpaknak pihenése! Dal szavak nélkül – ezt jelenti a zenekar neve. Szavak nélkül. Ez mégis költészet... Táncol a lelkem.

Még egy ital a pultnál. Egy széken „ülve” kitikkadtam... Megrendelem. Aztán valami ilyesmit hallok, ahogy a pincér odaszól a csapos csajszinak:

–...két Jäger.

– Mivan??! Két Jäger, úristen, én nem azt kértem!!

– De hát eddig is két jéggel ittad, nem?...

Aztán már ott is van előttem az ír harmat... megnyugszom. Úgy tűnik, a fülem a szavakra nincsen már kiélezve... Zene kéne!... Még... De villogtatják már a fényeket.

Ahogy angyalkíséretben kilépek a langyos nyáreleji éjszakába, a talpam alatt az aszfalt még ki-kileng. Sétáljunk hát bele a csillagokba.

Vissza a cikkekhez.