Párniczky András: Remélhetőleg a jazz ki tud lépni a skatulyából

A Nigun zenekar nem csak egy színfolt a mai jazzélet palettáján, hanem kísérlet arra, hogy az európai zenei élet utat tudjon törni magának olyan értéket rejtő gyökerekhez, ami egyfajta spirituális élményt nyújt a hallgatóságnak - fogyasztható formában. Az öreg kontinensen szinte egyedülálló, a zsidó zenét ötvöző jazz muzsikát képviselő Nigun zenekar gitárosával beszélgettem egy budai kávéházban.

Mikor alakult a Nigun zenekar, és kik a tagjai?

Párniczky András: 2001-ben alakult, ha jól emlékszem júliusban, és a jelenlegi tagokat tudnám mondani, Ülkei Dávid szaxofon, Nagy Péter, ő egyébként alapító tag, bőgő, Jeszenszki György dobol, és jómagam gitározok.

Volt valami határozott elképzelésetek, mikor a zenekar megalakult, arról, hogy milyen irányba akartok menni, vagy ez inkább az évek során alakult ki?

P.A.: Nekem abszolút határozott elképzelésem volt. Ez úgy történt, hogy én kint tanultam Hollandiában, és ott szembesültem azzal, hogy azt a fajta amerikai jazzt, amit én itthon tanultam, iszonyú magas színvonalon lehet úgy játszani, hogy az embereknek nincs hozzá konkrét kötődésük, vagy gyökerük. Hollandiában nagyon sok nagyon magas szinten zenélő ember van. A Holland Királyi Zeneakadémia jazz tanszakára jártam, és azt láttam, hogy hihetetlen jól zenélnek, de közben az egész olyan furcsa volt nekem, mert nem amerikaiak. Ott nagyon sok jazzfesztivál van, ahová jöttek amerikaiak, ugyanazt a zenét hallottam tőlük, és valahogy az mégis máshogy szólt. Szóval számomra hitelesebb volt olyanoktól hallani, akiknél érezhető ez a szoros kötődés. Akkor elkezdtem ezen gondolkodni, hogy valami olyan kapcsot kéne találnom a saját gyökereimmel, ami folytán a játékom hitelesebbé válik. És akkor így jött az ötlet, hogy a zsidó zenét kellene belevinnem.

A jazz elég képlékeny, a saját kereteit állandóan tágítja. A zenekaron belül ez a kerettágítás mennyire van jelen?

P.A.: Hát annyiban nyilván, hogy törekszünk arra, hogy egyre jobb legyen. Hogy műfajilag mennyiben változik? Három dolog határozza meg, az egyik az, ahogy én hogy hallom a dalokat, mivel általában én írom a számokat. Tehát ha nekem változik a személyiségem, vagy hallok bizonyos dolgokat belül, az nyilván változtat egyfajta hangzást.

A zenésztársak ezt kiegészítik, vagy hozzá idomulnak?

P.A.: Éppen itt jön a második meghatározó elem, a társaim, akik természetesen szervesen részt vesznek a munkában. Én írok egy darabot, azt elviszem a próbára, ott alakul, formálódik, de nyilván az is nagyon fontos, hogy ők hogyan viszonyulnak ehhez. Ráadásul elég sok tagcsere volt az elmúlt hét-hét és fél évben, ez is változtathatott a zenén. És végül, ami még befolyásolhatja, az az, hogy engem most borzasztóan érdekelnek a poliritmiák. Ha meghallgatsz egy jazz lemezt, akkor látod, hogy mindenki errefelé próbálkozik Amerikában, és ez engem nagyon izgat, meg azt gondolom, hogy ez egy olyan történés, ahol nem vagyunk lemaradva: nem arról van szó, hogy tíz éve megcsinálták, mi meg lemásoljuk, hanem ez tényleg a mostban történik. Így a Nigun következő lemeze szinte biztos, hogy az előzőekhez képest sokkal inkább poliritmikus lesz, tehát több ritmikai sík van jelen most már a számainkban.

Európában hogy fogadják az emberek ezt a stílust, amit ti képviseltek? Aki Charlie Parkeren meg Lionel Hamptonon nőtt fel, az nyilván más emóciókkal nyúl hozzá.

P.A.: Ha belegondolsz, hogy például Elvin Jones mennyire úgy dobolt, mintha Afrikában dobolna egy közösségben, tehát annyira erősen benne volt ebben a fekete, egyébként poliritmikus gondolkodásban, akkor azt gondolom, hogy ugyanígy a népzene is mindig jelen volt a jazzben, csak nyilván nem a klezmer. Az, hogy a népzenék erősen megjelennek a jazzben, abszolút nem új, hanem természetes része, éppen ezért lehet ezt így megcsinálni, ahogy mi is.

Mi az emberek reakciója?

P.A.: A visszajelzések, amik hozzánk érkeznek, általában nagyon pozitívak. Most nyilván azokról beszélünk, akik nem ismerték előtte a Nigunt, hanem egyszer csak szembesülnek ezzel. Voltunk például cseh turnén, és Csehországban ez még annyira sincs jelen, mint Magyarországon: nálunk, aki ismeri a jazzt, az azért hallhatott már róla, hogy ilyen van, viszont Csehországban ez kategorikusan nincs. Emlékszem elkezdtünk először játszani, és döbbent csend fogadott. Szóval konkrétan az első két szám után nem volt taps. De a végén aztán háromszor tapsoltak vissza, és látszólag örültek neki, hogy valami új dologgal szembesültek.

Azt tapasztalom az utóbbi években, hogy megint kezd ez a műfaj teret hódítani magának. Te hogy látod ezt?

P.A.: Nekem erről más a véleményem. Egyfelől elég radikálisan gondolkodom arról, hogy miért gondolják Magyarországon azt a jazzről, hogy szar. Szerintem azért, mert szar volt - ezt ki kell mondani. A kommunizmus alatt ez elnyomott műfaj volt, és nagyon sok ember marginálisan lehetett csak egyáltalán jelen. Ezzel együtt születtek nagyon jelentős dolgok, de nyilván úgy igazán nem tudott ez a zene fejlődni. Voltak jó produkciók, mert egy-egy tehetséges ember egyszerűen nem tudott rosszat csinálni. De alapvetően nem volt jó, és ilyen szempontból jogos az, amikor azt mondják, hogy a magyar jazz rossz. Csak azt felejtik el, hogy ez a múlt. Abban egyetértek veled, hogy nagyon pozitív folyamatok indultak meg, és remélhetőleg a jazz ki tud lépni ebből a skatulyából, és az átlag ember számára se lesz érthetetlen a műfaj. Másfelől viszont szkeptikus vagyok, mert nagyon sok mindennel így volt, de legtöbbször ez azonnal el is akadt valahol. Én nagyon sok klubot láttam már megnyílni, és legalább ugyanannyit bezárni, és ha a vidéki helyzetet nézzük, az nagyjából katasztrofálisnak mondható, talán egyetlen egy olyan helyet tudnék mondani, ami már hosszú évek óta megbízhatóan működik.

Térjünk vissza kicsit a Nigunra. Ez most egy olyan formáció, ami folyamatosan létezik, vagy csak összeálltok olykor egy-egy koncert, egy lemez erejéig?

P.A.: A Nigun egy abszolút létező zenekar, és úgy érzem, nagyon nagy szerencsém van azokkal az emberekkel, akikkel együtt zenélek. Nagyon szeretik csinálni, és ezért sokat próbálunk, mert ők is azt gondolják, hogy munkát kell fektetni bele, ahhoz, hogy jó legyen. Szóval ez egy aktív dolog, rendszeres próbákkal, és lehetőleg rendszeres fellépésekkel, persze ez nem csak rajtunk múlik.

Mondtad, hogy nem csak itthon, hanem külföldön is felléptek. Melyik közönség hálásabb?

P.A.: Ez nagyon vegyes, és nem is szeretek így általánosítani. Mondjuk, ha ki kéne emelnem két koncertet, ami a visszajelzések tekintetében volt nagyon nagy élmény, akkor az egyik Brüsszelben volt egy fesztiválon, a másik pedig Kapolcson.

Lemez mikor várható?

P.A.: Nagyon tervezzük. Nem az első alkalom volt, hogy együtt játszottunk Matt Darriu-val, és az ő részéről is, meg a mi részünkről is van egy szándék, hogy egy közös lemezt csináljunk. Tárgyaltam már kiadóval, a visszajelzés pozitív volt, így nem néz ki teljesen lehetetlennek a dolog. Legyünk optimisták: szerintem jövőre akár ki tud jönni ez a lemez.

Vissza a cikkekhez.